2017. július 24., hétfő

A hét verse - Áfra János: Félreértések kicsiny tárháza



Áfra János: Félreértések kicsiny tárháza


Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék, 
de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok.

Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd, 
de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt.

Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél, 
de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos.

Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék, 
de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat.

Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk, 
de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme.

Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk, 
de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon.

Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp, 
de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz.

Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel, 
de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled.

Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal, 
de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz.

Azt akarod mondani, szinte bármit megtettél volna értem, 
de csak azt mondod, az eddigieknél többet nem várhatok el.

Azt akarom mondani, csak a szeretet maradását várom, 
de azt mondom, neked minden más fontosabb maradt nálam.

Azt akarod mondani, te törekedtél, próbáltál, közeledtél hozzám, 
de csak azt mondod, bármit tennél, nekem úgysem lenne elég.

Azt akarjuk mondani, együtt még ez az egész jóvátehető, 
de végül azt mondjuk, elég volt, a szerelem magában nem elég.





Vers forrása:
Hévíz irodalmi antológia
https://moly.hu/karcok/926041
*


2017. július 19., szerda

Lázár Egon: Ráadás


FÜLSZÖVEG:


A kilencvenöt éves Lázár Egon a bölcsességével és tapasztalatával lett a magyar színházalkotók doyenje. Finom öniróniával, úri tartózkodással meséli el életét, amely azonossá lett a színházéval. Elsősorban a Vígszínházéval, ahol négy nagyszerű igazgatónak szolgált. Lázár Egon fogalom, a színházi világban tájékozott emberé. Kitűnő író is, persze, az anekdotamesélés tette azzá. Az anekdota pedig a halhatatlanság biztos előlege.
Ungvári Tamás

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/lazar-egon-raadas


Köszönet a recenziós példányért a Corvina kiadónak!

Weboldal - Facebook - Moly



Őszintén megvallva: lehetett volna annyi eszem, hogy már a cím, Ráadás alapján megsejtem, hogy ez egy visszaemlékezés második része, és nem az első… De gondolom, ebből már sejthető, hogy nem volt :P
A recit azért kértem, mert bár én maximum kétévente egyszer járok színházba, mégis izgalmasnak tartom, hogy valaki évtizedeket töltsön el egy fogalom szintű, kultikus intézményben, konkrétan a Vígszínházban. Valószínűleg azért, mert ez a második memoár, ebben a kötetkében több szó esett Lázár Egon életéről, mint a színházról, de ezt én csöppet sem bántam.

Nagyon vékonyka ez a könyv, alig száztíz oldal, mégis süt belőle a bölcsesség és a derű. Ami annak fejében jócskán meglepő, hogy Egon bácsi zsidóként temérdeket szenvedett a második világháború alatt; nyilván nem tudott továbbtanulni, két évig munkaszolgálatos volt, majd három évig hadifogoly.
Számomra az volt rengetegszer a meglepő tény, hogy nincs semmiféle neheztelés a szörnyű emlékeiben, sőt nagyon-nagyon megszűrhette a visszapillantásokat, pedig sok halált látott.

A második világháború brutalitása után aztán gazdasági tisztviselő lett, dolgozott az Operában, majd a Déryné Színházban is, még a Víg előtt. A Dérynével kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy az 1950-es években hatalomra került kommunista párt ide száműzte a számára nem megfelelő elemeket, színészeket. A színtársulat tagjai évekig vándorszínházként működtek, vidékre vitték le a kultúrát, olyan színháztörténeti nevekkel, mint Ascher Oszkár.

A kötet végén van egy levél, egy méltatás Lázár Egonról, mind a személyiségéről és mind a munkásságáról. Ezt olvasva végig csak bólogatni tudtam, igen tényleg van egyfajta letisztultság Egon bácsi stílusában is, és a mondanivaló témáját tekintve is. Szavaiból árad a belső nyugalom, nem a magabiztosság, hanem a megélt évek, élettapasztalatok bölcsessége.
Én őszintén meghökkentem azon – valószínűleg azért, mert engem is befolyásol a szenzációhajhász külvilág-, hogy nincs egyetlen pletyka, rosszindulatú megjegyzés sem a visszaemlékezésében, sőt úgy sejtem, hogy az előző kötetben sem. Hihetetlenül hangzik, de érezhető, hogy Egon bácsi nem haragszik senkire, nincs haragosa, és nem azért, mert távolságtartó, hanem valami született diplomáciai érzék miatt.

Az egyetlen ok, amiért csak négy csillagot kapott a könyvecske, az a számtalan szóismétlés, azért látszódik, hogy nem írással főállásban foglalkozó egyén emlékiratát olvashatjuk - és, khm, ezen azért a szerkesztő tompíthatott volna. De talán ettől pont hiteles a könyv.

Jó szívvel ajánlom, színházat kedvelőknek, színházba járóknak és idősebb olvasóknak főleg.:)

2017. július 17., hétfő

A hét verse - Theodore Roethke: Sötét időben




Theodore Roethke - Sötét időben


Sötét időben látni kezd a szem,

A mélyülő homályban látom árnyam;

Visszhangom hallom az erdő szavában --

A teremtő, egy fának könnyezem.

Vadak közt, odvak kígyóival élek,

Ahol az ökörszem s a szürkegémek.



Mi más a téboly, mint a meghasadt

Lélek nemessége? Napjaim égnek!

Láttam fokát a kétségbeesésnek,

Az izzadt falra szegzett árnyamat.

Kanyargó ösvény -- vagy barlang az ott

A sziklák közt? A legszélén vagyok.



Kapcsolatok örök viharjai!

Rongyos hold, éjjeli madár-özön,

S fényes nappal az éjfél újra jön!

Az ember messze megy, hogy tudja: mi --

Egy könnytelen éjen meghal az én,

Nem vetül dolgokra emberi fény.



Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb.

Lelkem hőségtől veszett légy, donog

A párkányon. Én melyik én vagyok?

Bukott ember, félelemből kilépek.

Az elme Isten, önmagába tér,

S az egy az Egy, szabad, bár tépje szél.

***

Fordító:
Ferencz Győző