2016. december 2., péntek

Robert K. Wittman - John Shiffman: Megfizethetetlen

Recenziós példányt köszönöm a Twister Mediának!








Fülszöveg:
A The ​​Wall Street Journal „élő legendának” nevezte. A The London Times szerint ő „a világ leghíresebb műkincsnyomozója”.
Wittman a megfizethetetlen műkincsek és régiségek visszaszerzése mögött rejlő történetekkel kápráztatja el az olvasót. Beépített ügynökként általában fegyvertelenül szegődött műkincstolvajok, csalók és feketepiaci kereskedők nyomába. Zsákmányainak változatossága egyedülálló. Körbeutazta a világot, hogy megmentse Rockwell és Rembrandt, Pissarro, Monet és Picasso festményeit, gyakran titokban, a tengerentúli, külföldi kormányok szeszélyeire is tekintettel dolgozva.
A Wittman által elfogott műkincstolvajok és csalók között van gazdag és szegény, eszes és ostoba, szervezett bűnöző és kétségbeesett magányos farkas. Arról a csempészről, aki egy 6. századi, elrabolt kincset hozott neki, kiderült, hogy magas rangú diplomata. Az értékbecslő, aki háborús hősök leszármazottjaitól lopta el azok családi örökségét, egy ügyes, arisztokrata szélhámos volt. A múzeumi gondnok, aki George Washington hajfürtjeit tulajdonította el, csak egy kis pluszpénzt szeretett volna keresni.
Az FBI számításai szerint Wittman több száz millió dollár értékű műkincset és régiséget mentett meg. Szerinte azonban a statisztika nem fontos, hiszen ki tudná eldönteni, hogy mi ér többet: egy Rembrandt-önarckép vagy egy a hadat megjárt amerikai zászló? Mindkettő megfizethetetlen.

A könyv alcíme: "Így szereztem vissza a világ elrabolt kincseit beépített FBI-ügynökként" viszonylag pontos leírást ad arról, hogy miről szól Bob Wittman által tollba mondott, John Shiffman által megírt mű, és mégsem.
Bob 1988 és 2008 között dolgozott az FBI-nál, és rögtön a könyv elejében egy fedett ügynökként teljesített küldetésbe ugrik vele fejest az olvasó, mégpedig az utolsó, meglehetősen hosszúra nyúlt ügyében. Aztán számomra meglepő módon jött egy fejezet egy nemzetközi műkincsvédelmi konferenciáról, és csak utána kezdődik el az igazi történetmesélés, kezdve azzal, hogy miért is akart FBI ügynök lenni, és hogy milyen lényeges pontjai voltak a karrierjének.

A kötet nagy része, mint említettem szisztematikus visszaemlékezés, és egy egész rendőri pályafutás leírása, kudarcokkal, sikerekkel együtt. Mint az útóiratban leírták, természetesen néhány nevet megváltoztattak, lévén, hogy Bob számos kollégája még az eredeti megjelenéskor, 2010-ben is fedett ügynökként dolgozott. De ezek a változtatások külső szemmel észrevehetetlenek, viszont érthetőek, az utolsó ügyében Wittman jó néhányszor került kapcsolatban igazi nehézfiúkkal, a korzikai és francia maffia olyan tagjaival, akik előbb gyilkolnak, mint kérdeznek.

Múltjának felidézése során Bob elég sok mindent elárult az FBI belső működéséről is, meg arról is, hogy miért és kik szoktak műkincseket rabolni. Az ügynök három különféle bűnözőt különböztet meg: akik megbízásból rabolnak és igazi profik; akik csak egy kis plusz pénzt akarnak szerezni, és valójában kishalak; illetve a két kategória közti szélhámosok, csalók, gengszterek, akik hirtelen ötlettől vezérelve, mert lehetőségük van, kihasználják a helyzetüket.
Az igazi profik azok, akiket nem nagyon lehet elkapni, akikről a hálivúdi filmek is szólnak, ha ők lebuknak, az csak pech. A kisebb bűnözők egyszerű emberek, teremőrök, múzeumszolgák, jegypénztárosok, akiknek lehetősége van belső munkára, és úgy fosztogathatják az adott intézményt, hogy akár egy évtizedig se derül ki, mit csináltak, csak a tételes leltárkor.
És vannak a szélhámosok, simlisek, rossz fiúk, akik vagy szemérmetlenül olcsón szereznek meg komoly értéket, ezzel ki is fosztva az eladókat; vagy lopnak, aztán megpróbálják piacra dobni az árút, de maguk nem értenek a műkincsek árához.




Bob Wittman utolsó ügye egy bostoni múzeum rablás esete, az Isabella Stewart Gardner Museum ahol a mai napig üres keretek jelzik az intézményből hiányzó 13 festmény helyét. (fotó innen.)
Amit én a könyvből hiányoltam és ami bevallom sokszor átlendített volna a kissé hosszúra nyúlt, unalmasabb részeken, az az illusztráció teljes hiánya :/
Se egy fotó, se egy rajz, de még múzeumokról külső kép se, az olvasónak kell teljesen elképzelnie mindent, és ehhez bizony időnként jókora monotónia tűrés, illetve előzetes kultúrtörténeti tudás is kell.
A másik tény pedig, amiért csak négy csillagot kapott a könyv az, hogy olyan a szerkezete, mintha egy teljes tévésorozatot nézne az ember, tulajdonképpen különálló FBI kalandokból áll a kötet, amikben a főszereplő és néha bizonyos mellékszereplők azonosak. Rengeteg személy és helynév van, erre figyelni, emlékezni kell.

Ami miatt viszont nagyon jó a könyv, az a vége, hátborzongató az utolsó kalandja, számtalanszor került abba a helyzetbe, hogy kevés híján lebukott, és lelőhették volna érte. Ráadásul számomra azért annyira nem volt meglepő, hogy az FBI is milyen hihetetlenül bürokratikus szervezet, de szomorú volt arról olvasni, hogy Bob Wittman nyugdíj előtti évében hányszor támadták hátba saját kollégái. Ha jól értettem, nem csak a lebukás közeli lehetősége miatt mondott le végül a Rembrandt és Vermeer festmény megszerzéséről, hanem azért is, mert mindenki kihátrált mögüle, és nem volt ügynök, felettes, aki fedezte volna a hátát.

A legszimpatikusabb viszont az a hozzáállása volt, amit az amerikai történelmi relikviákkal kapcsolatban állított, hogy az aki ilyet lop, az magát a nemzetet, a társadalmat lopja meg, mert a múltat törli el, ferdíti el, vagy szennyezi be tettével.
4/5 csillag, szívesen ajánlom bármilyen művészeti, történelmi és krimi rajongónak, de így könyvtártan hallgatóként is érdekes volt, mert Wittman megmentette többek között az amerikai alkotmány egyik kéziratos példányát :)
Az írott szó Bobnak ugyanolyan értékes volt, mint nekem, és ezért nagyon jó szívvel fogok emlékezni memoárjára.


2016. december 1., csütörtök

Hó végi zárás: Ezeket a könyveket olvastam novemberben


Ahogy érkezik a tél, az embernek úgy lesz egyre inkább kedve bekucorodni valahová - fotelba, vagy ágyra, takaró alá -, meleg teával, kávéval, kakaóval felszerelkezve, és csak olvasni, olvasni, olvasni 📖
Minthogy a legnehezebb zh-án már túlestem ebben a félévben, én is belehúztam az olvasásba, bár megint csalok, rengeteg száz oldal alatti vagy a körüli hosszúságú könyvet olvastam novemberben.

Íme az olvasmánylista:

  1. J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi
  2. Gombos Péter: Dobj el mindent… és olvass!
  3. Szilágyi Rita: Irodalmi „hölgyvilág”
  4. Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában
  5. Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük
  6. Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai
  7. Lackfi János: Robban az iskola
  8. Agatha Christie: Harmadik lány
  9. Alan Bennett: A királynő olvas
  10. Danielle Paige: A Gonosz ébredése
  11. Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt
  12. Elizabeth Berg: Álmok szárnyán
  13. Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó
  14. Kele Dóra (szerk.): InstaVers
  15. Alessandro Baricco: Selyem
  16. Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes Short Stories (Oxford Bookworms)
  17. L. Frank Baum: The Wizard of Oz (Oxford Bookworms)
  18. Frances Hodgson Burnett: A Little Princess (Oxford Bookworms)
  19. J. K. Rowling: Fantastic Beasts and Where to Find Them: The Original Screenplay
  20. P. G. Wodehouse: Jeeves and Friends (Oxford Bookworms)
  21. Voltaire: Candide vagy az optimizmus
  22. Szophoklész: Antigoné
  23. Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?
  24. Gerald Durrell: A halak jelleme
  25. Wéber Anikó: Az osztály vesztese
  26. Tóth Krisztina: Vonalkód
  27. Fekete István: Éjfél után



A hónap könyve díjat ezúttal egyértelműen Alan Bennett műve, A királynő olvas kapja, amit anyám és a nagylányom kezébe is nyomtam - gyakorolva a hivatásomat. Nagyon tetszett még Murakami memoárja is, habár én biciklis vagyok, de olvasás közben rengetegszer értettem, hogy miről ír, a kifáradás, kifulladás, feladom érzése mindenféle sportban azonos élmény.
Antigoné és Candide újraolvasás volt természetesen, mint ahogy a HP7, Legendás állatok és Kviddics évszázadai, valamint AC néni könyve, a Harmadik lány is.

Apropó, Antigoné... Ti emlékeztetek rá, hogy Szophoklész írta ezt a híres mondást: "Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb."  Időszámításunk előtt 406-ban halt meg a híres drámaíró, és még most, majdnem 2500 évvel később is idézzük sorait... hát ez tényleg csodálatos!
Könyvtörténetből sokat tanulunk arról, hogy mennyi mindent köszönhetünk a régi szerzeteseknek, akik szerencsére válogatás, és változtatás nélkül másolták le az ókori auktorok műveit, hogy abból tanulhassanak egyesek, és bizony nélkülük ezeket a sorokat sem olvashatnánk.  Holott az Antigoné még mindig klassz darab, mai napig érvényes a felvetés, hogy mi a fontosabb, az erkölcs, vagy a hatalom által kiadott parancs, törvény :)





Ebben a hónapban három recenziós könyvet kaptam, Elizabeth Berg George Sandról szóló történelmi regényét már olvastam, értékeltem, szerettem.
Az új kiadótól, a Twister médiától kapott könyvek közül most olvasom az elsőt, a Megfizethetetlent (Priceless) egy műkincsek után nyomozó FBI ügynökről készült történetet. De ugyebár az úgy van, hogy ha nincs lehetőség, akkor nagyon nincs, ha meg van, akkor nagyon van, és még válaszolnom kell egy újabb megkeresésre 😉

Közben a moly számláló számos érdekességet mutatott nekem novemberben, innen is köszönöm a 200 feletti figyelőt, hát wow, Drágáim, hihetetlen, h ennyien kíváncsiak az olvasmányaimra 💖 Amik meg időközben 900 felett járnak, három moly év alatt nem is rossz teljesítés.
Az hogy idén mennyi könyv van még biztosan betervezve, azt ezen a fotón lehet látni, de természetesen mindez borulhat, ha visszaviszek egy-két kötetet a könyvtárakba, és - szokás szerint - elcsábulok 😜

Képek megint a kedvenc tumblr blogomról származnak: http://autumncozy.tumblr.com

2016. november 29., kedd

A hét verse - Hevesi Judit: korpusz


korpusz

a vágynak arctalanságáról
szólni, ha nincs más
csak az
ágyamba költözött szorongás
így adni arcot a fájdalomnak
ha a békéd eszközévé
tenni már őt nem
hát senkit
de odaadom neked
magamból a csendet
és benned is hallgasson
az égő bőranyag szaga
a csont alatta mesél majd
tanúskodik arról
amit látsz
ha meglátod egyáltalán
hogy a némaság
háttérzenéje
az újra és újra megfeszített krisztusnak
üvöltése.



Kép forrása:

Vers innen van:

2016. november 27., vasárnap

{Vigyázz! Kész! Posztolj!}: Karácsonyi kívánságlista


VKP keretein belül Szilvi, a Pillecukor blog háziasszonya meghirdette a karácsonyi témákat előre, melyekről lehet majd írni, és ITT lehet még hozzánk csatlakozni a továbbiakban is - érdemes, jó kis társaság :))
Számomra roppantul kapóra jött a közös karácsonyi ráhangolódás, mert egyrészt a sok olvasás miatt el vagyok amúgy is maradva a posztokkal, de pláne az Egyetem miatt, zh és vizsga tanulás közben szerintem csak 19-én ocsúdnék rá, hogy mindjárt ünnep van.
Így azonban én is össze tudtam szedni kicsit a gondolataimat, vágyaimat, amik meglepő módon nem mind könyvesek, bár azokhoz kapcsolódnak, még meghökkentőbb módon nem csak harry potteresek :D




Tehát amiket szívesen látnék a könyvespolcomon, ráadásul pont ezekben a kiadásokban, borítókkal:



Ez most a moly-os kívánságpolcom volt, de például Neil Gaiman eredeti, angol nyelvű művei elől sem ugranék el, amiket Chris Riddell illusztrált:




De ha már könyv, akkor említettem, hogy könyvjelző fanatikus (mármint gyűjtő) is vagyok, jelenleg olyan 30 (inkább több) darab könyvjelzőm van. A legutóbbit a héten kértem el, az új HP Legendás állatok filmforgatókönyvhöz a Bestsellers-ben :)
Nyáron vettünk két nagy adagot az aliexpress-ről, kaptok linket, hogy ne csak én álmodozzak folyton...
Ezt az Alice Csodaországban képekből álló készletet például igen megbecsülném <3



És ezek is milyen klasszak:

 


De csak hogy ne tagadjam meg magam, once a Potterhead, always a Potterhead része következik a kívánságaimnak :))
Jelenleg HP zoknira lenne szükségem nagyobb tételben, mármint van kettő, hollóhátas és mardekáros, de múltkor a zh-ára is elfelejtettem kimosni az okosabbat... A zöld és a kék van meg, de még egy teljes, mind a négy házat tartalmazó készletet szívesen látnék a szekrényemben.




Bár elnézegetve ezt a másik zoknikészletet, szintén csak a KELL szó, meg az aktív gügyögés a reakcióm :D Talán egyedül az elefántosak nem jönnek be, de a többi halál édes.




No, és akkor kanyarodjunk vissza Alice-hez, aki ugyan csak nagy szerelmem. A gombás, bájitalos rész is aranyos, de még inkább nagyon kedvelem a Vigyori Macskát és a Bolond Kalapost.





Végül, de nem utolsó sorban, irodalmi vizekre eveznék még kávézás közben is, ezzel a gyönyörűséggel, de sajnos valószínűleg nem lenne mágikusan újratöltődő: 




Az a párom egyetlen szerencséje, hogy nem tudunk a bankkártyájával online fizetni 😜 Ha viszont a fenti szépségekből bármelyik is elfekvőben lenne Nálatok, ne habozzátok erre küldeni Télapót :))

Nagyjából egész évben ... na jó, úgy általában ... vagyis inkább az elmúlt időszakban oly jó voltam, megérdemelném, eskü! ;)



Többiek kívánságbejegyzéseit itt láthatjátok majd:






Alberto Manguel: Az ​olvasás története




FÜLSZÖVEG:
„Mikor ​​egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet. hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem a babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.”

Ez a Borges-idézet fejezi ki talán leghívebben a Kanadában élő, nemzetközi hírű író és műfordító, Alberto Maguel világsikert aratott esszéfüzérének, Az olvasás történetének alapgondolatát. A lebilincselően érdekes könyvből árad a sok tudnivaló: mikor kezdett olvasni az ember, meddig olvasott hangosan és mikortól némán, milyen helyzetben olvasták az ókorban a papirusztekercseket, miért száműzte Platón eszményi államából a könyveket, hogy festhetett az alexandriai könyvtár, milyen volt egy iskola a 13. századi Elzászban, milyen jóvátehetetlen gyalázatot művelt a francia forradalom a könyvekkel, hogyan fajulhatott Prótagorasz könyveinek betiltása a náci könyvégetésig és így tovább. Néhány kiragadott téma ez csupán a könyv káprázatos gazdagságából. Az olvasás világtörténetének áttekinthetetlen dzsungelét a fegyelmezett írói szándék világos parcellákra osztja, és nagyszerű, informatív, olykor felkavaró képekkel illusztrálja.
Bár Manguel végig tudatában van vállalkozása nehézségeinek, sorait áthatja a könyv iránti szent áhítat és őszinte rajongás. E nagyszerű mű magyar nyelvű kiadásával kíván hozzájárulni a Park Kiadó Az Olvasás Évének eseménysorozatához, remélve, hogy a könyvet nélkülözhetetlen szellemi tápláléknak tekintők tábora Manguel írása nyomán új, szenvedélyes olvasók seregével bővül.




"De nem csak a totalitárius rendszerek félnek az olvasótól. Az olvasókat éppen úgy heccelik az iskolaudvarokon és a tornatermi öltözőkben, mint a kormányhivatalokban és a börtönökben. Kivívott tekintélye és érzékelhető hatalma miatt az olvasók közösségét szinte mindenütt ellentétes érzelmek övezik. Van valami az olvasó és a könyv viszonyában, amiről elismerik ugyan, hogy bölcs és termékeny, de egyben másokat kirekesztő és lekicsinylő, exkluzív tevékenységnek érzik… […] Sokan félnek tőle, mit művelhet az olvasó titokban a könyv lapjai között…"

Erről a könyvről méltatlanul kevés értékelés van fenn a molyon, gondolom a külalakja a magyar kiadásnak elriasztó, 370 oldal, keményfedéllel, viszonylag nagy alakban. Pedig és most meglepőt fogok mondani: ez egy istenien szórakoztató alapmű bibliofileknek!

Kezdésként beszámol önmagáról, ami a sorsát is meghatározza, hogy miként ébredt rá négyévesen, hogy tud olvasni, melyek voltak az első olvasásélményei, hogy diákként egy könyvesboltban dolgozott, és a nagy fordulatról, hogy tizenhat éves volt, mikor a jószerencséje összehozta a kitűnő Jorge Luis Borge-al. Felolvasó volt a vak írófejedelem, nyelvtudós mellett, két évig, és az ő kommentárjai, ízlése egy életre megváltoztatták Manguel viszonyát is, a könyvekhez. Jószerével addig is olvasott, de Borges mérhetetlen tudása indította el a tudatos olvasás felé vezető útra, és neki köszönhető a szerzőnk fő műve is, Az olvasás története.

A kötet nagyon jópofa keresztezése az irodalomtörténetnek, irodalomtudománynak, írói-költői életrajzoknak, kultúrtörténetnek, és számtalan történelmi ténynek. Például elmeséli, hogy miként változott meg a világ a szemüveg felfedezésétől, hogy mennyire összefonódik egy hétköznapi tárgy, az ágy és a lustaság bűne. Azt gondolom, hogy maga a név és tárgymutató sem ad elég alapos betekintést abba, hogy mennyire szerteágazóan hatalmas munka volt megírni ezt a könyvet, amely valahol négy ezer évvel az időszámításunknál kezdődik, és valamikor az 1990-es években fejeződött be. Mint Manguel kifejti az utolsó fejezetben, hátra van még az Olvasás világtörténetének megírása, amire ő nem vállalkozik, de roppant szívesen elolvasná még.

Egyáltalán, akkora kikacsintás ez a könyv, a többi könyvmoly, könyvgyűjtő felé, mindenféle előítélet nélkül, hogy már magát ezt a tényt, hogy tudós ember létére nem sznob, öt csillaggal kell díjaznom. De hát azt tudom állítani, a KSH könyvtárosával egyetemben, hogy ez egy nagyszerű olvasmány volt, rendkívül sokat tanultam belőle, és szívesen venném saját magánkönyvtáramba is 😉


Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/alberto-manguel-az-olvasas-tortenete


2016. november 25., péntek

Instavers


Fülszöveg:

Az InstaVers projekt a Facebookon indult 2014. április 11-én, azzal a céllal, hogy minél több emberhez juttasson el kortárs magyar verseket. Kezdetben verseket osztogattunk az utcán, középiskolákat látogattunk annak érdekében, hogy megtudjuk, ki mit gondol a kortárs magyar irodalomról, és hogyan lehetne közelebb hozni az olvasókat a könyvekhez. Azóta már több mint 8000 felhasználó követi az oldalt. Két saját szervezésű fesztivál, rendhagyó irodalomórák és nagy sajtóérdeklődés után pedig megjelent az InstaVers-könyv.


A művek szerzői:
Szabó Imola Julianna, Horváth Benji, Lackfi János, kabai lóránt, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Dunajcsik Mátyás, Erdős Virág, Balaskó Ákos, Závada Péter, Hartay Csaba, Kukorelly Endre, Pál Dániel Levente, Nádasdy Ádám, Sirokai Mátyás, Kemény Zsófi, Lanczkor Gábor, Gerevich András, Fehér Renátó, Szijj Ferenc, Babiczky Tibor, Térey János, Tóth Kinga, Pallag Zoltán, Csider István Zoltán, Garaczi László, Hevesi Judit, Szöllősi Mátyás, Bajtai András, Csobánka Zsuzsa Emese, Szálinger Balázs, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Tóth Krisztina, Papp Für János, Turi Tímea, Pion István, Szabó T. Anna, Bende Tamás, Parti Nagy Lajos, Áfra János, Borbély Szilárd




Megmondom kereken: nem szerettem a trend könyveket, még akkor sem, ha valami igazán egyedi stílusuk, alapvetésük van. Talán ezért sem kértem az InstaVers kötetet recenzióra, holott a Verslavina után már tudtam, hogy az Atheneaum kiadónál nagyon ráéreztek a kortárs magyar költészet hiányára, és nagyszerű dolog, hogy egy év alatt két ilyen bombasikert is kiadtak.
Mert hát az lett mindkét kezdeményezés, a Verslavinát már dicsértem, idéztem belőle ide a blogra és most elárulom, hogy az instaversek következnek. Mégpedig jövő februárig minden hétfőn a hét versének kiválasztott mű egy-egy lírikus szépség lesz a kötetből.

Az InstaVersek nekem a szerelemről, magányról, elhagyatottságról szóltak, nem tudom, hogy vajon más mit olvasott ki belőlük. Próbáltam visszafogni magam, naponta csak tíz költeményt elolvasni, de sajnos az az igazság, hogy ez a könyvecske megint olyan mű, amit lehetetlen letenni, de húzná is az olvasást a könyvmoly, hátha lesz még több vers, rím, kép:)
Így is minden költeményt legalább háromszor olvastam el, de amik tetszettek, az négyszer, ötször is. Az utolsó olvasáskor meg egyszerűen betettem a könyv hátuljába egy ragadós papírt, és feljegyeztem az oldalszámokat, amelyik versek tetszettek. Nem feltétlenül csak a nagy nevek jöttek be, sőt, de tizenhat megjegyezni való cím így is maradt a végső összesítéskor. Rájuk kerestem, néhánynak megtaláltam az illusztrációját is az InstaVers fb oldalán, és beütemeztem őket hetente egyszeri gyönyörűségnek.

Vallomás: én bizony nem tudnám elajándékozni a kötet hátuljából kivehető képeslapokat, legfeljebb könyvjelzőnek használnám el őket. De majd igyekszem levadászni a könyvecskét, ha akciós áron lesz, mert ez megint olyan mű, mint Weörestől a Teljesség felé, újra és újra el kell olvasni a versikéket, lejegyezni a dátumot mellé, és figyelni, hogy éppen melyik rezonál az ember lelkével.
Az abszolút kedvenc Hevesi Judit korpusza lett, szégyen, nem szégyen, vinnyogva olvasom a szavait, mert bár én mindig szenvedek, ha véletlenül rímet kell kitalálnom, azonban ez az eredendően szépséges, lelket érintő szótenger elbűvöl.



Hevesi Judit: korpusz

a vágynak arctalanságáról
szólni, ha nincs más
csak az
ágyamba költözött szorongás
így adni arcot a fájdalomnak
ha a békéd eszközévé
tenni már őt nem
hát senkit
de odaadom neked
magamból a csendet
és benned is hallgasson
az égő bőranyag szaga
a csont alatta mesél majd
tanúskodik arról
amit látsz
ha meglátod egyáltalán
hogy a némaság
háttérzenéje
az újra és újra megfeszített krisztusnak
üvöltése.



5/5 csillag, kívánságlistára került.

Kapcsolódó linkek:

Moly adatlap:

https://moly.hu/konyvek/kele-dora-szerk-instavers

https://hu-hu.facebook.com/InstaVers/


Könyvutca blogbejegyzés (Bea)

2016. november 22., kedd

J. K. Rowling: Fantastic ​Beasts and Where to Find Them (forgatókönyv + film)


Mágikus, varázslatos, elbűvölő, fantasztikus, szórakoztató, elgondolkodtató,
méltó, igazi visszatérés Harry Potter világába,
mindez a Legendás állatok és megfigyelésük film + forgatókönyv! :)



Ha jól rémlik, akkor én vittem a molyra az első hírt a forgatókönyv borítójával kapcsolatban, tegnap én kezdtem el elsőként is olvasni, és ha már itt tartunk, hát hadd legyen rajt cél győzelem, és írok egy ajánlót is, remélhetőleg elsőként :D
Mivel még nem mindenki látta a filmet, illetve a könyv igen spoileres, ezért azt fogom javasolni, hogy bár én igyekszem nagyobb cselekményleírások nélkül írni, azért csak a film megtekintése után olvasd el JKR új művét.

Elöljáróban én is csak lelkendezni tudok, mind a film és mind a forgatókönyv tartalmán, tényleg briliáns, tényleg öt csillagos élmény, tényleg valódi Harry Potter feeling – ezt ugyebár mégis csak Jo írta, nem úgy, mint a színdarabot, amin csak a neve szerepel.
Picit nehéz helyzetben leszek azzal kapcsolatban, hogy a szövegkönyv angol, így most a bejegyzésben én is az angol megfelelőket fogom használni, a magyar nevek csak zárójelben lesznek – bocsánatot kérek érte előre is.



Nem tudom, hogy más újraolvasta-e a film előtt a Legendás állatokat és megfigyelésüket, de én igen, és az mindig gondom volt eme kis kötet kapcsán, hogy bizonyos lényeket, állatkákat mégis miként képzeljek el. Hát ezt megoldotta a film, komolyan mondom, hogy talán egyetlen egy eltérést találtam Jo forgatókönyve és David Yates megvalósítása között – holott a HP filmekben mindig azon sírtunk, hogy mennyire szenzációhajhász az egész.

Itt szerencsére már az alapsztori sem, Newt Scamander (magyarul: Göthe Salamander szerepében Eddie Redmayne ) New York-ba érkezik, hogy megvegyen egy varázslényt, de pár órán belül bajba kerül, mert kiszabadul egy állatkája. Kalandjai során ismerkedik meg Tina Goldstein (Katherine Waterson) volt aurorral, Jacob Kowalski (Dan Fogler) muglival (No-Maj amerikai angolul, ha jól emlékszem Magnix-ra fordították a filmben) és Tina testvérével, Queenievel (Alison Sudol).
A négy főszereplőn kívül a filmes plakáton szerepel még egy auror, Graves (Colin Farrell), Credence Barebone (Ezra Miller) és Picquery elnökasszony, az amerikai varázsvilág vezetője (Carmen Ejogo).

Mivel ez egy filmforgatókönyv, ezért linkelek egy képet arról, hogyan néz ki:


scene x, helyszínmegadás, dőlt betűvel leírás a dolgokról, helyzetről; illetve ha párbeszéd van, akkor a szereplők neve szerepel előtte. 
(magyarul tessék rápillantani Szabó Magda Abigéljére, az dettó ugyanaz)

Nem fogom leírni a történetet, csak felsorolok pár varázslényt, amelyik szerepel benne: a furkász (Niffler) egyértelműen a film egyik sztárja, roppant szertelen, de jópofa bajkeverő, méltán került a könyv borítójára is. Szerepelnek még bólintérok (Bowtruckle) illetve az Occamyk is fontosak. Számos kikacsintás van a HP világból már ismert nevekre, tényekre, ugyebár nem meglepő, hogy szóba kerül Dumbledore neve, és a Roxfort is, mert Newt (Göthe) hugrabugros volt. 
Szerintem ez az egyik legnagyszerűbb húzása a könyvnek és filmnek, hogy végre nem egy áldozat hugrabugros van, hanem egy hős, még akkor is, ha jócskán különc a lelkem. Habár ez utóbbi, hogy a főszereplők kívülállók, legszebb jelzővel hóbortosnak, csúnyábban mondva bolondnak minősíthetők - szerintem pont ez a legnagyobb érdeme Jo világának. Reményt ad, nekünk többieknek is… mi is ugyanolyan holdkórosak vagyunk, mint Newt, lúzerek, mint Jacob, félreállíthatók, mint Tina, és a szép külső inkább csak álca, védekezés a külvilág ellen, mint Queeni-nél.


Picqurey elnökasszony kapcsán mondta a nagylányom, hogy épp olyan, mint Caramel, de Jo több másik lehetséges politikai, hatalmi játszmát is belefoglalt a forgatókönyvbe, amiről kicsit nehéz írni, spoiler nélkül. De azt hiszem, ismerősök lesznek a helyzetek, legyen szó akár a közvélemény befolyásolásáról, egyének félreállításáról, hisztériakeltésről, megvesztegetésről, vagy egyéni elbűvölésről. Alapjába véve Jo sajnos szerencsés, mind a Brexit kampány, mind az amerikai elnökválasztási cécó jócskán adott neki ötletet, nem is kellett a forgatókönyvbe foglaltakhoz utcára lépnie, épp elég volt bekapcsolni a tévét, vagy a számítógépet. 

Van-e olyan jó a könyv mint a film? kérdezhetitek méltán, és azt tudom válaszolni, hogyne, hiszen Jo nagyon sokszor ír gesztusnyelvi utasítást a színészeknek, tehát nem arra vonatkozóan, amit mondanak, hanem azt adja meg, hogyan mondják, milyen kifejezés legyen az arcukon.
Nagyon sokat adnak a történethez a varázslények, állatok rajzai, rengeteg humor van benne, sok utalás már ismert HP szereplőkre, állatokra, simán el lehet merengeni mindenféle teóriákon, hogy melyik szereplővel mi fog történni. 
Megint könnyű azonosulni a karakterekkel, Newt (Göthe) kicsit csetlőbotló jelleme is vonzó, de ő szinte semmi Jacob Kowalski mugglihoz képest, aki szinte az összes poént szállítja. Persze van szerelmi szál is, Queenie-t minden néző a szívébe zárja rögvest, hozzá képest a nővére, Tina elég sótlan, de az egyensúlyhoz kell a fék is. Nekem kicsit Hermionéhez hasonlított az ex auror, jó volt látni, ahogy szépen elhagyja a szabálykövető magatartását, és a szívére kezd hallgatni. 
Credence-ről és Gravesről is szívesen írnék, de sajnos nem tudom cselekményleírás nélkül, viszont annyit említenék meg, hogy kis híján az összes mágikus teória hozzájuk fog kapcsolódni, és kulcsszereplők voltak a történet szempontjából.




Mitől lesz ez olyan sok film? szólt a kérdés jó néhány lumosostól is, de mint tegnap kiderült, 1926 és 1945 közötti időszakról szól a teljes történet, márpedig az jóval nagyobb időtáv, mint a HP esetében.
Annyit Jo már elárult, hogy mindegyik forgatókönyvet ő fogja írni, és bőszen azt is remélem, hogy marad ez a látványvilág is, a vásznon is, meg nyomtatásban is.
Számomra pozitív meglepetés volt, hogy milyen kevés csihipuhi szorult a filmbe, milyen jó sokat szerepeltek a mágikus állatok, milyen elbűvölő karaktereket talált ki Jo újfent, és hogy milyen jó kis függővéget kreált. Bár abban nagyon otthon van, ezt eljátszotta a HP során és Cormoran Strike-nál is
:)
Az biztos, hogy mind a filmet, mind utána a könyvet jó szívvel ajánlom, én rongyosra fogom olvasni a következő moziélményig.
5/5 csillag.

{A bejegyzésben szereplő képek az enyémek, légy szíves backlinkkel vidd el! }

Moly adatlap:


2016. november 21., hétfő

A hét verse: Weöres Sándor - Valse triste




Weöres Sándor: Valse triste

Hüvös és öreg az este. 
Remeg a venyige teste. 
Elhull a szüreti ének. 
Kuckóba bújnak a vének. 
Ködben a templom dombja, 
villog a torony gombja, 
gyors záporok sötéten 
szaladnak át a réten. 
Elhull a nyári ének, 
elbújnak már a vének, 
hüvös az árny, az este, 
csörög a cserje teste. 
Az ember szíve kivásik. 
Egyik nyár, akár a másik. 
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. 
Lyukas és fagyos az emlék. 
A fákon piros láz van. 
Lányok sírnak a házban. 
Hol a szádról a festék? 
kékre csípik az esték. 
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, 
nem marad semmi emlék, 
az ember szíve vásik, 
egyik nyár, mint a másik. 
Megcsörren a cserje kontya. 
Kolompol az ősz kolompja. 
A dér a kökényt megeste. 
Hüvös és öreg az este.





Vers innen,
képek forrása:
http://autumncozy.tumblr.com/


2016. november 20., vasárnap

Caleb Krisp: Ivy ​Pocket és az Óragyémánt


FÜLSZÖVEG:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ivy ​​Pocket egy átlagos szobalány, aki átlagon felülinek képzeli magát. Miután munkaadója inkább elszökik Dél-Amerikába, mint hogy tovább élvezze a társaságát, ifjú hősnőnk egyedül marad koszt és kvártély nélkül Párizsban… 
Ekkor Ivy váratlanul testhezálló feladatot kap. Fejedelmi fizetség ellenében Angliába kell vinnie a titokzatos Óragyémántot, hogy a születésnapos (és roppant ellenszenves) Matilda Butterfield nyakába akassza. 
A szobalány azonban hamarosan sötét rejtélyek és gyilkosságok hálójában, na, meg egy összeesküvés kellős közepén találja magát. Mindenki az Óragyémántra feni a fogát, hiszen a kő valójában átjáró egy másik világba…

„És ekkor történt. Ismét fellobbant bennem a vágy, mint a grófnő hálószobájában. Őrült vágy. Kétségbeesett kényszer. Egyetlen dolgot akartam: felvenni a nyakláncot. A nyakamba akasztani. Látni magam az Óragyémánttal a nyakamban. Igen, igen, megígértem a grófnőnek, hogy nem teszem. De mi baj lehet belőle? Felpróbálom, csak egy másodpercre. Vagy egy-két percre. Aztán leveszem. Soha senki nem tudja meg…”




Igazából azt hiszem, hogy minden könyvnek jár egy ördög ügyvédje, és már előre is bocsánatot kérek mindenkitől, de Ivy Pocket esetében én leszek az.

Alapvetésként én is szerettem az angol humort, de itt megint azt éreztem olvasás közben, mint a Hamish ​és a RémDermesztők olvasásakor, hogy az író túl sokat akart beleszuszakolni egyetlen történetbe, kifacsarva minden lehetséges és képtelen vicchelyzetet is. Egyszer még elmegy, ha egy arisztokrata arcát belenyomja a levesbe, de másodszor ellőni ugyanezt a poént, csak sajttortával, szerintem felesleges volt. Talán csak az angol ifjúsági irodalom van tele ennyi meg nem értett zsenipalántával, és Ivy odaállhatna párnak Adrian Mole mellé, körülbelül az ő humorát hozzá 300 oldalon. Valószínűleg ettől volt nekem sok a regény, túl hosszú, bő lére eresztett, mivel Ivy finoman szólva sem egy észlény, egy idő után kifejezetten idegesítő az okoskodása, amit vakhittel keresztezett.

Holott az eredeti ötlet, ezek a párhuzamos világok még tetszettek is, jópofa a dolog csattanója is, hogy tulajdonképpen mi történt Ivy-val, mikor felvette az Óragyémántot, őszintén meglepett a történet fordulata. De azt meglepőnek, majdhogynem hihetetlennek tartottam, hogy a kislány, mivel árva, ennyire bízna a többi emberben. Sem egy normális, egészséges szintű paranoia nincs benne, de az számomra végképpen meghökkentő, hogy egyedülállóként ilyen első szóra elhisz minden mesét, amit beadnak neki… Ez nem az árvákra jellemző viselkedés, gondolkodásmód. 😕

Amit viszont kreatívnak tartottam és szerettem, az a rengeteg füllentés, amivel Ivy előállt. Eszméletlen beszélőkéje van a kiscsajnak, és meglepően szerteágazó fantáziája, ráadásul úgy tudja előadni mindezeket, hogy meggyőző is, vagy elsőre elhiszed, és utólag esik le, a hogy is volt ez 😜
Imádtam a könyv kinézetét is, nagyon jók az illusztrációk - bár én odaírtam volna a képek alá a karakterek nevét -, és különösképpen beszédesek a szereplők nevei.

Mivel a következő részben egy gyilkos hajlamú könyvtárosnő is fog szerepelni, még nem mondtam le Ivy-ról teljesen, de ez az első rész most csak 4 csillag.

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/caleb-krisp-ivy-pocket-es-az-oragyemant

2016. november 18., péntek

Elizabeth Berg: Álmok ​szárnyán



Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak!
Fülszöveg:

George Sand. Egy kivételes asszony, aki a szeretetben, a szerelemben kereste a vágyva vágyott teljességet, amely talán sosem lehetett az övé. Szoros barátságot ápolt Gustave Flaubert-rel, Liszt Ferenccel, szeretői között tudhatta Alfred Musset-t és Frédéric Chopint is. Az első női bestsellerszerző, akinek megadatott, hogy a műveiből megéljen. Egy lánglelkű újító, egy határozott, eltökélt nő, aki sok tekintetben messze megelőzte korát. Elizabeth Berg regényében meseszépen és érzékenyen idézi meg az írónő életútját, amelyben örömteli pillanatok és tragédiák, szerelem, szenvedély, hit és hivatástudat kéz a kézben járnak.

Eredeti mű: Elizabeth Berg: The Dream Lover

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/elizabeth-berg-almok-szarnyan






Nem tudom, hogy mennyire szokásos dolog monográfiát olvasni egy irodalmi hírességről, még mielőtt róla szóló történelmi regénybe kezdene egy könyvmoly, de nálam most úgy alakult, hogy megvettem száz forintért Dániel Anna George Sand monográfiáját, még 2014-ben, nem is sejtvén azt, hogy készül róla egy regény :)

Hogy mi a vonzó, mi volt a vonzó számomra is Sand nevében? Hogy a feminizmushoz tartozónak véltem, gondoltam, hittem, tudtam őt, holott életében mindig tagadta, hogy az lenne. Aurore Dupinként látta meg a napvilágot, 1804-ben, egy volt táncosnő, kurtizán Sophie-Victoire  és egy arisztokrata katonatiszt, Maurice Dupin hadnagy kapcsolatából.  Kettőjük házasságát, sőt előtte a viszonyukat is első perctől kezdve ellenezte Dupinné, Nohant úrnője, Sand nagyanyja, de mindhiába próbált fia lelkére beszélni. Végül szerencsétlen módon a másodszülött gyermekük halála után vesztek össze úgy a négyéves Aurore szülei, hogy az akkor már ezredes Maurice Dupin elrobogott otthonról, és egy ló levetette őt hátáról. A temetés utáni rövid nyugalom időszakát évekig tartó huzavona váltotta fel a kislány feje felett, pont úgy, mint apja esetében, ő is őrlődött a két anyafigura között. 
Kamaszkorában azonban két évig zárdában tanult, 1818-1820 között angolkisasszonyok nevelték, innentől kétnyelvű. Nagybeteg nagyanyja magához hívta, őt ápolta egy éven keresztül, majd halála után 1822-ben hozzáment Casimir Dudevanthoz. A házasság bár tévedésen és nagy mértékben menekülésvágyon alapult, egyik félnek sem hoz boldogságot, a férj elkezdi az irányítása alá került nohanti  birtokot - szerinte modernizálni, Aurore szerint tönkretenni. Casimir elég hamar szobalányokkal csalta meg hitvesét, és ebből nem is csinált nagyon titkot. 1823-ban mégis rövid időre boldogok, mikor megszületik közös fiúk, Maurice, de az 1828-ban született Solange nevű kislány apja már feltehetőleg nem Casimir volt, még akkor sem, ha névleg vállalta a leánykát. 

George Sand 1831-ben hagyta el férjét és vele együtt gyermekeit is Nohantban, hogy Párizsba menjen élni, és főleg írni. Ekkor már szeretője volt Jules Sandeau, aki kitalálta a GS művésznevet Aurore-nak. Eredetileg az Indiana című regényét akarta kiadni, mégis kezdetben kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a Figaro nevű híres párizsi lapnak írhatott, főleg színikritikákat. Mivel akkoriban a színházban nők csak a páholyokban ülhettek egyedül, Sand merészen férfiruhát kezdett hordani, és így spórolt. Idővel aztán további férfias viselkedési formákat vett fel, habár már Párizs előtt is lovagolt nadrágban, férfi módra, de nekiállt dohányozni és kávéházakban étkezni, vitatkozni a művészetről.
Sandeau-t hamar kinövi, akit a még híresebb szerető Alfred Musset költő követ, de egyik férfi sem bírta alkotói tempóját. Mindketten ráérősen, önmaguknak figyelmet követelve, a művész pózában tetszelegve szerettek élni és alkotni is, így Sand, aki éjszakáról-éjszakára egyre csak ír, megállás nélkül, mert ebből fizeti a szeretői számláit is, egy –két év alatt elfogyasztja maga mellől a férfiakat. Kicsivel tovább, egyes források szerint öt, mások szerint hat évig tartott a viszony közte és Chopin között is, és mind a kortársak, mind az utánuk követők képtelenek abban egyet érteni, hogy Sand vajon hozzájárult a már tüdőbeteg zeneóriás életének meghosszabbításához, vagy lerövidítette azt.



Én most a gyors életrajzban nem említettem meg az apróbb cseprőbb intim kalandokat, amelyek Aurore életét megszínesítették, holott számos ilyen volt. Elizabeth Berg azonban érdekes módon pont ezt tette a regénye középpontjába, azt hogy a fiatal Sand mennyire vágyott szeretni és szeretve lenni. Persze innen külső szemszögből könnyen belátható, hogy mindez szülői és nagyszülői civódás átka volt, de talán még több ennél, valami jelleméből fakadó.
Berg is azt állítja, amit én is éreztem mind a regénye, de mind Dániel Anna monográfiájának olvasása után, hogy George Sand egyszerűen olyan személyiség volt, aki ellentétesen hatott a környezetére. Vagy szerették őt, és akkor imádattal, rajongással telve csüngtek rajta, vagy megvetették, utálták, a végsőkig gyalázták, pocskondiázták a háta mögött, de középút nem volt! Ilyesféle jellem például Madonna is, az énekesnő…

Sand egyedi volt, mert különc lenni, meglehetősen érdekes, hogy mennyire félős volt, de hajlandó volt magára húzni egy férfi külsejét ahhoz, hogy érvényesülni tudjon a férfiak által irányított társadalomban, és ez teszi őt a feminizmus előfutárának, mert szerepet nem vállalt benne, ő nem hitt a leláncolós szüfrazsett mozgalmakban. Saját személyes tragédiája, hogy férjével nem illettek össze, de neki nőként nem volt joga majd egy évtizedig elválni a törvények miatt, vagy hogy a férje lett a pénzügyi gyámja, és kezébe kellett adnia a nohant-i birtok vezetését, még akkor is, ha Casimirnek nem volt hozzá se tehetsége, se figyelme, se kitartása, mutatja, hogy milyen nehézségeket kellett átélnie egy 1800-as években élt arisztokrata hölgynek. 

Az Álmok szárnyán egy különleges szép kinézetű, kivételes felépítésű történelmi regény, szinte fejezetenként más - más idősíkra kalauzolja az olvasóját, párhuzamosan vezetve a régmúltat, Aurore gyermekkorát, a közelmúltat, a szeretők sorát és keretbe foglalja a történetet több 1870-es évekbeli, Sand halála előtti történetrész. 
Elizabeth Berg őszintén azt írja, hogy ő egy kicsit beleszeretett Sand-ba írás közben, és ez érződik is a regényen, végtelenül érzelmes, néhol már az érzelgősség határáig. Számomra meglepő újdonság volt Marie Dorval színésznő alakja, bár az igaz, hogy Dániel Annától, a szocializmus kellős közepén hiába is vártam volna el egy női szerető alakját.
Meg kell hogy dicsérjem Elizabeth-et azért, amilyen szép, lírikus szeretkezési jelenetet álmodott meg hőseinek, tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz érzelmektől gazdag, de testiséget megfelelően kifejező femslasht írni, és itt szavam se lehet, gyönyörű szavakat talált ki a szerző. „A szájával, majd az ujjaival érintett, de úgy, hogy elakadt a lélegzetem, és kipattant a szemem.”  
Viszont meglepő módon Berg meg kihagyta Alexandre Manceau vésnököt, aki Sand titkára és élettársa volt 1849-től haláláig, 1865-ig. A regényben Chopin halála után, 1849 rögvest egy 1866-os találkát írt le Elizabeth Berg Flaubert-tel, az írófejedelemmel.

Ezért az önkényes kihúzásért, meg maga az egész stílus túlburjánzásáért muszáj levonnom legalább egy fél csillagot, valamint azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy talán a nem gyakorlott olvasókra is kellett volna gondolni, és valamelyik idősíkot dőlt betűvel szedni. 
Amúgy ez a két könyv engem is csak elindított az úton, a regény kicsit túl édes volt, a monográfia túl száraz, tehát fogok én még George Sandról, vagy pláne a tollából írt művet olvasni :)

Linklista, további olvasmányok Manceau-ról, az utolsó szeretőről:





2016. november 16., szerda

Danielle Paige: A ​Gonosz ébredése



FÜLSZÖVEG:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.


Amy ​​Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. 
Miután egy tornádó végigsöpört a lakókocsiparkunkon, Ózföldén kötöttem ki. 
De ez az Ózfölde nem olyan volt, mint a könyvben és a filmben. Dorothy visszatért, és elkezdte kilopni a varázslatot a földből. A Varázsló is újra eljött. 
Glindát már nem lehetett Jó Boszorkánynak nevezni. És ki maradt meg a Gonosz Boszorkányok közül? Egyesítették erőiket a Gonoszok Forradalmi Rendjében, ahová engem is be akartak sorozni. 
A küldetésem? Megölni Dorothyt.
És amikor egy csapat egykori – vagy talán nem is csak egykori – gonosz boszorkány akar valamit, elég nehéz nemet mondani. Csakhogy a merénylői küldetésem nem a tervek szerint alakult. Dorothy még mindig életben van. A Rend eltűnt. És az otthonom, amelyet mindenáron magam mögött akartam hagyni, veszélybe kerülhet.
Ezen az eltorzult és megosztott helyen valahogy meg kell találnom Noxot és a Rend maradékát, megvédenem Ózfölde igazi uralkodóját, legyőznöm Dorothyt és csatlósait – miközben megpróbálok rájönni, mit keresek itt valójában. De kiben bízhatok meg egy olyan országban, ahol a jó és a rossz közötti határvonalat egy erősebb szél is átrendezheti?
 

KI AZ IGAZI GONOSZ?




Figyelem, spoileres vélemény következik, az előző részről ITT írtam. 
Nem fogok meghökkentőt írni azt hiszem azzal, hogy ez a második rész nem jött be annyira, mint az első, holott vannak tagadhatatlanul jobb cselekményszálai, mint az előzőnek. Az, hogy nincs a történetben annyi szerelmi enyelgés, mint az első kötetben volt, számomra mindenképpen pozitívum, de viszont az, hogy lehet tudni, már csak a borító miatt is, hogy hová vezet a regény, az jócskán negatívum.

Amy nem jó ember, legalább is nem a szó éteri, szótári értelmében, de szerencsére Ózföldén, meg a valós életben sincs sok igazán, száz százalékban jó ember. Már az eredeti mesében sem tündérmókus Dorothy, számtalanszor gondolja azt magában, hogy neki mindegy, mi történik a kísérőivel, csak Óz a nagy varázsló rajta segítsen.
Danielle Paige fanfictionében Ózföldén háromféle varázstudomány van, az Öreg Mágia, ami például működteti a sárga köves utat is, tündérmágia és boszorkánymágia. Ez utóbbit sajátítja el hősünk Amy Gumm, aki szövetséget kötött a Gonosz Boszorkányok forradalmi rendjével. Mivel Ózfölde legjobban a kiszámíthatatlan jelzővel írható le, így Amy időről időre kénytelen új szövetségest találni, illetve új ellenféllel kerül össze, aki esetleg az előző részben még a barátja volt.

A legtöbb karakter a szürke tartományba esik, se nem hófehér lelkű, sem nem tisztán fekete, talán magát Dorothyt kivéve. Én még mindig kedvelem Amyt, simán el tudom képzelni, hogy a múltbéli kétségekből, haragból, bánatából képes meríteni erőt, boszorkánymágiát, de valószínűnek tartom, hogy előbb utóbb döntenie kell, hogy mennyi feketeséget enged bele a szívébe, jellemébe, és ez a következő részben jelentős lesz.
Amit viszont sajnálok, és elcsapottnak érzem, az a Madárijesztő, akivel készült csatázni, de végül a szerző mégis Dorothyval végeztette el a piszkos munkát. Nagyon remélem, hogy nem az lesz a további részben, hogy hirtelen ettől a tettől, meg a másik gyilkosságtól Dorothy megjavul…

Olvasás közben végig ingadoztam 3,5 és 4 csillag között, végül megkegyelmezek, legyen négy csillag 😌

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/danielle-paige-a-gonosz-ebredese

2016. november 14., hétfő

A hét verse: Romhányi József - Lepketánc




Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett, 
kérkedve repkedett, 
hogy fényben keringve mind tovább 
csillogtassa hímporát.

A derék kutyának 
képére mégis kiült az utálat. 
– Villogj csak fent, te szép féreg; 
nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz. 
Nem a szárny szab itt mértéket, 
hanem a gerinc.



Vers innen,
képek innen származnak.