Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Az egyszarvú belefáradt az emberi lényekbe. Figyelte alvó útitársait, látta arcuk felett átsuhanó álmaikat, és úgy érezte, meggörnyed nevük súlya alatt. Ilyenkor egész virradatig tudott volna vágtatni, csak hogy ezt a fájdalmat enyhítse – gyorsabban, mint az eső, olyan gyorsan, mint az elmúlás, versenyt futva az idővel, hogy utolérje azt a kort, amikor még semmi mást nem ismert, csak önnön létezésének édességét.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!
Peter S. Beagle különleges szépségű fantasy-regénye – meglepő módon – ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, pedig 1968-ban jelent meg Amerikában, és 1982-ben animációs film is készült belőle, jelenleg pedig folyik a „nagy” mozifilm forgatása, nemzetközi kooprodukcióban. Története – a világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútja eltűnt társainak felkutatására és megmentésére a Vörös Bika fogságából – valójában prózában írt költemény, filozofikus tündérmese, melyben Jóság és Gonoszság azért ütközik, hogy a rabbá tett Szépség szabad legyen. Az egyszarvú útja során társakra is lel, akik saját maguk is „megváltásra” várnak.
Az utolsó egyszarvú azok közé a remekművek közé tartozik, melyek minden újraolvasással egyre gazdagabbá teszik olvasójukat.

Ismertem már ezt a mesét, mert Fanninak megvettem anno a lentebb linkelt dvd-ét. De a rajzfilmhez képest, meglehetősen sok apró, mégis lényeges különbség volt a könyv és a rajzos változat között.
Legfontosabb talán, hogy valahogy felnőtt fejjel nézve a regénybeli unikornis nem olyan határozatlan, mint amilyenre a rajzfilmben vették, ahol emlékeim szerint meglehetősen sodródik az árral.
A történet úgy kezdődik, ahogy egy mesének kell, a főhős (most főhősnő, hiszen lány az egyszarvú) útra indul, küldetésre, találkozik néhány segítőtárssal, nehézségekkel néz szembe - ezek közül az egyik a halál; majd nyilván diadalmaskodik.

Felnőtteket is lenyűgözi a fantasy műfaja - ami tulajdonképpen a mese átirata úgy, hogy többértelmű, többsíkú legyen. Nem igazán tudnám megmondani, hogy évekkel ezelőtt, mikor kislányként először látta, mit tetszett Fanninak, csak találgatni tudom, hogy az egyszarvú szépsége, meg a betétdalok.

Merthogy gyönyörű lény az unikornis, és meglepő módon, már Tolkiennél ismert módszer szerint számos kis versike színesíti a mesét.

"Az egyszarvú egyedül élt egy orgonaszínű erdőben. Vénségesen vén volt, bár ő erről mit sem tudott. A színe már nem volt többé olyan, mint a játékos tajték a tengeren, hanem inkább olyan volt, mint a holdfényes éjszakákon hulló hó. De szeme még mindig tiszta és fáradhatatlan volt, és járása még mindig olyan, mint árnyék a tenger vizén."

 

A leglényesebb kérdés, ami először az utolsó egyszarvút foglalkoztatja az, hogy miért nem látják az emberek többé őt egyszarvúnak, miért csak egy szép fehér kancának - azaz hová tűnt a varázslátó képességük?

" – Hogyan lehetséges ez? – töprengett fennhangon. – Azt talán még megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az egyszarvúakat. Vagy ha annyira megváltoztak volna, hogy már gyűlölnék őket, és ahol csak rájuk találnak, pusztítanák őket. De hogy egyáltalán ne is lássák őket, hogy rájuk nézzenek, és valami egészen mást lássanak! Milyennek látják akkor egymást? Milyennek látják a fákat, a házakat, az igazi lovakat – vagy a saját gyermekeiket?
Néha ezt gondolta: Ha az emberek már azt sem tudják, mit látnak, talán élnek még egyszarvúak a világban, ismeretlenül és ezért boldogan."

Kérdésére hamarosan megérkezik a válasz, mikor összetalálkozik első ellenfelével, Fortuna anyóval, aki egy boszorkány, és Schmendrick-kel, a varázslóval, aki később útitársa lesz.

"Sok balítélet van a világon. Nos, én egyszarvúnak láttalak, amikor először megláttalak, és tudtam, hogy a barátod vagyok. Te pedig bohócnak tartasz engem, senkinek, vagy csalónak, és az kell, hogy legyek, ha te annak látsz engem. A varázslat rajtad csak varázslat, eltűnik, amint szabad leszel, de a tévedés bűvöletét, amellyel engem sújtasz, örökké viselnem kell a szemedben. Nem vagyunk mindig azok, akiknek látszunk, és szinte sohasem azok, akiknek álmodjuk magunkat. Mégis, én valahol azt olvastam, vagy hallottam valami dalban, hogy az egyszarvúak, amikor még a világ ifjú volt, különbséget tudtak tenni a kettő között – a hamis látszat és az igazság, a száj nevetése és a szív bánata között."

 

Az átlagosnál lassabban haladtam olvasás során, de nem bántam meg, hogy minden fejezetet kétszer is elolvastam. Mert mint ahogy már a tartalomleírásban is szerepel, ez a könyv újraolvasásra termett. Sok apró mondata volt, amit szerettem, amit szívesen aláhúztam volna, és sokat törengtem olvasás közben a szereplőkön is.

Megvallom őszintén, hiába nyűgözött le az egyszarvú, nem szerettem meg a karakterét. Számomra a varázsló, vagy Molly, a szakácsnő emberközelibb, pláne jóval valóságosabb lény, mint a nagybetűs Szépséget megtestesítő unikornis. Talán attól, mert halhatatlan, attól veszítette el kapcsolatát a világ többi részével, és mikor halandóvá válik, akkor meg törvényszerű, hogy természete leglényegesebb elemeit kell feladnia a varázslatért cserébe.

Jó könyv volt, elsőre 4,5 csillagot adnék rá, mert nagyon szép nyelvezete van, és sokat lendít rajta a többsíkúság - holott maga az alaptörténet tényleg belefoglalható abba az egy mondatba, amit már leírtam.
Szívesen fogom újraolvasni, de ezúttal majd a másik fordítását fogom keresni.

 

Moly adatlapja:
http://moly.hu/konyvek/peter-s-beagle-az-utolso-egyszarvu
És itt egy nagyszerű karc a könyvvel kapcsolatban:
http://moly.hu/karcok/200528

Rajzfilmes változatát itt lehet megtekinteni:
http://videa.hu/videok/kreativ/az-utolso-egyszarvu-FbNDPdVPTGoNeZn2
Az eredeti szereplő hangok igazi nagyágyúk megint, az unikornis Mia Farrow, Haggard király Christopher Lee (Szarumán).