A hét verse: Kadma - Mécseskezek




Ha húz az örvény, kezembe kapaszkodj,
kezedbe hadd kapaszkodjak;
mi vagyunk az utolsó élő, örvénylő
darabkái a múltnak.

Minket köpött a nyár
engesztelésül az út szélére,
felszívott az aszfalt,
lágyan olvadunk bele
puha hullámaiba.

Mécsesszívek égnek
a tömény éjszakában,
mécseskezek simogatnak
egy sötét szobában.
Ha szél támad, csak kavargunk,
mint az elmebajos levelek;
éjjelente egy foltba folyik
a házak sora.

Apró ezüst gyöngyökként
te csüggesz a fülemből,
minden egyes villanás
egy-egy apró mosoly.

Ó, miért is beszélek Rólad,
miért nem csomagollak be egyszerűen
és teszlek egy fiókba és hagylak úgy,
és hozzád sem nyúlok,
mert a szerelmet nem szabad piszkálni,
és a boldogságot nem szabad piszkálni…

Mert dicsfény ragyog körülötted, 
és észre sem vetted talán soha;
és ha nem vagy itt
se haragudj meg rám,
amiért nálam ágyaztam neked.






***

Forrás:
Képek innen.

Megjegyzések