Recenziós példányt köszönöm a Twister Mediának!
Weboldal: http://www.twister.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/twister.hu
Fülszöveg:
A The Wall Street Journal „élő legendának” nevezte. A The London Times szerint ő „a világ leghíresebb műkincsnyomozója”.
Wittman a megfizethetetlen műkincsek és régiségek visszaszerzése mögött rejlő történetekkel kápráztatja el az olvasót. Beépített ügynökként általában fegyvertelenül szegődött műkincstolvajok, csalók és feketepiaci kereskedők nyomába. Zsákmányainak változatossága egyedülálló. Körbeutazta a világot, hogy megmentse Rockwell és Rembrandt, Pissarro, Monet és Picasso festményeit, gyakran titokban, a tengerentúli, külföldi kormányok szeszélyeire is tekintettel dolgozva.
A Wittman által elfogott műkincstolvajok és csalók között van gazdag és szegény, eszes és ostoba, szervezett bűnöző és kétségbeesett magányos farkas. Arról a csempészről, aki egy 6. századi, elrabolt kincset hozott neki, kiderült, hogy magas rangú diplomata. Az értékbecslő, aki háborús hősök leszármazottjaitól lopta el azok családi örökségét, egy ügyes, arisztokrata szélhámos volt. A múzeumi gondnok, aki George Washington hajfürtjeit tulajdonította el, csak egy kis pluszpénzt szeretett volna keresni.
Az FBI számításai szerint Wittman több száz millió dollár értékű műkincset és régiséget mentett meg. Szerinte azonban a statisztika nem fontos, hiszen ki tudná eldönteni, hogy mi ér többet: egy Rembrandt-önarckép vagy egy a hadat megjárt amerikai zászló? Mindkettő megfizethetetlen.
Bob 1988 és 2008 között dolgozott az FBI-nál, és rögtön a könyv elejében egy fedett ügynökként teljesített küldetésbe ugrik vele fejest az olvasó, mégpedig az utolsó, meglehetősen hosszúra nyúlt ügyében. Aztán számomra meglepő módon jött egy fejezet egy nemzetközi műkincsvédelmi konferenciáról, és csak utána kezdődik el az igazi történetmesélés, kezdve azzal, hogy miért is akart FBI ügynök lenni, és hogy milyen lényeges pontjai voltak a karrierjének.
A kötet nagy része, mint említettem szisztematikus visszaemlékezés, és egy egész rendőri pályafutás leírása, kudarcokkal, sikerekkel együtt. Mint az útóiratban leírták, természetesen néhány nevet megváltoztattak, lévén, hogy Bob számos kollégája még az eredeti megjelenéskor, 2010-ben is fedett ügynökként dolgozott. De ezek a változtatások külső szemmel észrevehetetlenek, viszont érthetőek, az utolsó ügyében Wittman jó néhányszor került kapcsolatban igazi nehézfiúkkal, a korzikai és francia maffia olyan tagjaival, akik előbb gyilkolnak, mint kérdeznek.
Múltjának felidézése során Bob elég sok mindent elárult az FBI belső működéséről is, meg arról is, hogy miért és kik szoktak műkincseket rabolni. Az ügynök három különféle bűnözőt különböztet meg: akik megbízásból rabolnak és igazi profik; akik csak egy kis plusz pénzt akarnak szerezni, és valójában kishalak; illetve a két kategória közti szélhámosok, csalók, gengszterek, akik hirtelen ötlettől vezérelve, mert lehetőségük van, kihasználják a helyzetüket.
Az igazi profik azok, akiket nem nagyon lehet elkapni, akikről a hálivúdi filmek is szólnak, ha ők lebuknak, az csak pech. A kisebb bűnözők egyszerű emberek, teremőrök, múzeumszolgák, jegypénztárosok, akiknek lehetősége van belső munkára, és úgy fosztogathatják az adott intézményt, hogy akár egy évtizedig se derül ki, mit csináltak, csak a tételes leltárkor.
És vannak a szélhámosok, simlisek, rossz fiúk, akik vagy szemérmetlenül olcsón szereznek meg komoly értéket, ezzel ki is fosztva az eladókat; vagy lopnak, aztán megpróbálják piacra dobni az árút, de maguk nem értenek a műkincsek árához.
Bob Wittman utolsó ügye egy bostoni múzeum rablás esete, az Isabella Stewart Gardner Museum ahol a mai napig üres keretek jelzik az intézményből hiányzó 13 festmény helyét. (fotó innen.)
Amit én a könyvből hiányoltam és ami bevallom sokszor átlendített volna a kissé hosszúra nyúlt, unalmasabb részeken, az az illusztráció teljes hiánya :/
Se egy fotó, se egy rajz, de még múzeumokról külső kép se, az olvasónak kell teljesen elképzelnie mindent, és ehhez bizony időnként jókora monotónia tűrés, illetve előzetes kultúrtörténeti tudás is kell.
Amit én a könyvből hiányoltam és ami bevallom sokszor átlendített volna a kissé hosszúra nyúlt, unalmasabb részeken, az az illusztráció teljes hiánya :/
Se egy fotó, se egy rajz, de még múzeumokról külső kép se, az olvasónak kell teljesen elképzelnie mindent, és ehhez bizony időnként jókora monotónia tűrés, illetve előzetes kultúrtörténeti tudás is kell.
A másik tény pedig, amiért csak négy csillagot kapott a könyv az, hogy olyan a szerkezete, mintha egy teljes tévésorozatot nézne az ember, tulajdonképpen különálló FBI kalandokból áll a kötet, amikben a főszereplő és néha bizonyos mellékszereplők azonosak. Rengeteg személy és helynév van, erre figyelni, emlékezni kell.
Ami miatt viszont nagyon jó a könyv, az a vége, hátborzongató az utolsó kalandja, számtalanszor került abba a helyzetbe, hogy kevés híján lebukott, és lelőhették volna érte. Ráadásul számomra azért annyira nem volt meglepő, hogy az FBI is milyen hihetetlenül bürokratikus szervezet, de szomorú volt arról olvasni, hogy Bob Wittman nyugdíj előtti évében hányszor támadták hátba saját kollégái. Ha jól értettem, nem csak a lebukás közeli lehetősége miatt mondott le végül a Rembrandt és Vermeer festmény megszerzéséről, hanem azért is, mert mindenki kihátrált mögüle, és nem volt ügynök, felettes, aki fedezte volna a hátát.
A legszimpatikusabb viszont az a hozzáállása volt, amit az amerikai történelmi relikviákkal kapcsolatban állított, hogy az aki ilyet lop, az magát a nemzetet, a társadalmat lopja meg, mert a múltat törli el, ferdíti el, vagy szennyezi be tettével.
4/5 csillag, szívesen ajánlom bármilyen művészeti, történelmi és krimi rajongónak, de így könyvtártan hallgatóként is érdekes volt, mert Wittman megmentette többek között az amerikai alkotmány egyik kéziratos példányát :)
Az írott szó Bobnak ugyanolyan értékes volt, mint nekem, és ezért nagyon jó szívvel fogok emlékezni memoárjára.
Ami miatt viszont nagyon jó a könyv, az a vége, hátborzongató az utolsó kalandja, számtalanszor került abba a helyzetbe, hogy kevés híján lebukott, és lelőhették volna érte. Ráadásul számomra azért annyira nem volt meglepő, hogy az FBI is milyen hihetetlenül bürokratikus szervezet, de szomorú volt arról olvasni, hogy Bob Wittman nyugdíj előtti évében hányszor támadták hátba saját kollégái. Ha jól értettem, nem csak a lebukás közeli lehetősége miatt mondott le végül a Rembrandt és Vermeer festmény megszerzéséről, hanem azért is, mert mindenki kihátrált mögüle, és nem volt ügynök, felettes, aki fedezte volna a hátát.
A legszimpatikusabb viszont az a hozzáállása volt, amit az amerikai történelmi relikviákkal kapcsolatban állított, hogy az aki ilyet lop, az magát a nemzetet, a társadalmat lopja meg, mert a múltat törli el, ferdíti el, vagy szennyezi be tettével.
4/5 csillag, szívesen ajánlom bármilyen művészeti, történelmi és krimi rajongónak, de így könyvtártan hallgatóként is érdekes volt, mert Wittman megmentette többek között az amerikai alkotmány egyik kéziratos példányát :)
Az írott szó Bobnak ugyanolyan értékes volt, mint nekem, és ezért nagyon jó szívvel fogok emlékezni memoárjára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!