Ariel
a világ belefér a tenyerébe
kezekbe temetett vízcseppek
babaarca megremeg
a napfénnyel hunyorogva nevet
mosolyt csal az arcára
ha lehet önmaga hibája
és nem kell meghalni huszadjára
csak nézni, ahogyan a hold gyarapszik
majd lefogy
beleszeret a városi mesékbe
meg az könnyeket csorgató éjjelbe
az égre már szavakat sem lehet írni
csak megtanulni színekben gondolkodni
keze puha, mérget fog vele
de hiába, a környéken nincsen boszorka
csak az archetípusok lenyomata
lézeng a testében
mint homokszem a tengerben
hullámok viszik a hangot
ez nem a testé, nem a léleké
csak amolyan fodros függönylebbenés
határok nélkül sodródik
a változó égszín háta mögött
idősíkok egymásra rakódva
mossa, dörzsöli le a megszáradt homokot
teste sós a víztől, színes a naptól
ma éjjelre megtisztul önmagától
Vers forrása:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése