A hét verse - Varró Dániel: Mánia



Varró Dániel: Mánia


A költő lelke nem volt makulátlan, 
meg az elméje sem volt neki tiszta, 
a versidomok szerelmese volt ő, 
egy mániákus verslábfetisiszta. 
Molosszusok s ionicus a minorék 
hozták hagymázas izgalomba őt, 
s a versformák, e verslábakra húzott, 
ütemre lejtő, csábos verscipők. 
Léptük zaja, mit más normlis ember 
egyhangú trappolásnak hallana, 
vonzotta, mint szirének énekének 
varázsos, elveszejtő dallama. 
A Szepes-Szerdahelyi-féle Verstant 
úgy bújta, mint kamaszfiúk a Playboyt, 
s ha betévedt egy antikváriumba, 
a verseskötetek közt enyhe tébolyt 
érzett magán, végigtapizta őket, 
– ennek sprőd, annak lágy dereka volt – 
arcát a lapjaik közé temette, 
s mindbe mélyen, mohón beleszagolt. 
Szerelmes volt minden verseskötetbe, 
a bájosan rosszakba legkivált, 
mik úgy hordták direkte szexepilként 
a sok kacéran feltünő hibát. 
S oly eksztázisba jött, mint egy királyfi, 
ki elhagyott üvegcipőre lel, 
ha elfelejtett versformára bukkant, 
és rögeszmésen próbálgata fel 
sóhajra, sejtelemre, gondolatra, 
s ha egyre sem simult a verscipő, 
hát fogta, és kitisztogatta szépen, 
és ablakába tette azt ki ő – 
valamit hátha hoz bele az ihlet, 
ez a linkóci, lenge Mikulás, 
amire táncra perdülhet a lélek, 
a fönt említett, kissé makulás.

****

Vers forrása Bogi barátnőm karca:
https://moly.hu/karcok/1088043
(én olyan elképzelős vagyok, konkrétan röhögőgörcsöt kapok a „VD az antikváriumban verseskönyveket tapogat” képtől :D)

Megjegyzések